Minden szál hozzád vezet

Reggel felébredtem, és nem voltam jól. Kimentem megmosni az arcomat, aztán nekiláttam a reggeli készülődésnek. Elővettem a tőled kapott sminktükröt, amit leejtettem, és megrepedt, pont akkor, amikor beköltöztem az új lakásba. Nélküled. Próbálom magam jobb kedvre deríteni, de nem megy. Miattad nem megy, mert mindenhol ott vagy.

Akármi történik az életemben, velem, minden belőled és abból eredeztethető, hogy elváltunk egymástól. Ha éjszaka rémálmom van, ha reggel szomorúan kelek, ha a tőled kapott mindennapi tárgyak a kezem ügyébe kerülnek, ha valaki mond egy olyan viccet, ha egy randi rosszul vagy éppen jól sül el, ha magányos vagyok, vagy ha valamilyen jellembeli hibát fedezek fel magamon. Minden rólad szól.

Mindenütt ott vagy: a gondolataimban, a szavaimban, a felfogásomban, a nézésemben, a lelkemben.

A minap elmentem a barátnőmmel fallabdázni. Arra nem készültem fel, hogy milyen érzés lesz felmenni a teremhez vezető lépcsőn, amely ahhoz az étteremhez is vezet, ahol együtt töltöttük az elmúlt szilvesztereket. Ahol eltáncoltuk azt a bizonyos táncot, és ahol csillogó ruhában szaladgáltunk fel s alá egész este, mámoros hangulatban. Ahol megállt az idő, amikor rád néztem, és azt ahol hittük, hogy örökké így maradhatunk. Csak egy szokványos péntek este volt ez, ahol mozogni akartam a barátnőmmel. De hirtelen ott voltál. Ott álltál, velem szemben.

Minden szál hozzád vezet - - - emlékek, lélekhangok, szeretni valakit,

Egy másik pénteki estén is velem tartottál. Nem szeretek csocsózni, de a baráti társaság rávett, így beadtam a derekam. Egészen mókás dolog, az ember – legalábbis, ha nem jártas a dologban – azt sem tudja, hogy melyik bábuval lövi éppen a golyót, és kinek a kapujába. Éppen egy ilyen pillanatban koncentráltam nagyon, amikor hirtelen összerezzent a testem. Hideg fuvallatot éreztem magam mögött. Te voltál az. Megszűntek létezni a barátaim, a zene megállt, a hely kiürült. Az a hely, ahol szinte minden esténket töltöttük a kapcsolatunk elején. Ahol először mutattad meg nekem, hogy milyen átélni az önfeledt szórakozást, ahol először néztél mélyen a szemembe, és voltál velem teljesen őszinte. Fájt, de a kendőzetlen igazságot nyújtottad, olyat, amilyet még soha, senki más. Megmerevedett a testem, egy pontot figyeltem magam előtt, és képtelen voltam tovább játszani. Mert először voltam azon a helyen, nélküled.

Hirtelen olyan sokkot kaptam, amitől a falba akartam ütni. Mert ott voltál megint, ott álltál, és néztél rám. Aznap este mindvégig velem voltál.

Hallom a veszekedéseinket, amikor borúsan látom a világot. Hallom a kritikádat, amikor nem szeretem magamat. Érzem a simogatásod, amikor magányos vagyok. Látom a mosolyodat, amikor valaki megnevettet. Hallom hangodat, amikor hazaérek, és szeretném, hogy valaki várjon itthon. Hallom a szuszogásodat, amikor lehajtom az ágyba a fejemet. Érzem, ahogy megszorítasz, amikor ölelésre vágyom. Elképzellek, amikor elhalad mellettem egy férfi, akinek hasonló az illata, mint a tiéd. Hallom az éneked, amikor meghallok egy bizonyos dalt.

Hallak. Látlak. Érezlek. Elképzellek.

Amikor eljöttem, azt hittem, hogy vége. Hogy már csak az emlékek maradnak számomra, és az idő múltával nagy ritkán elgondolkozok majd rajtuk pár percig, talán el is szomorodok. Azt hittem, hogy úgy, mint eddig bármikor, szépen lecsendesedik a fájdalom, és minden ember, minden pillanat fakítani fogja ezeket az emlékeket. Máshogy történik. Olyan, mintha velem jöttél volna. Mintha bennem élnél, és hiába van két külön életünk, én továbbra is valahol tartalmaznám azt az egyet, amit ketten éltünk együtt. Nem tudok csak önmagamként kapcsolódni az emberekhez, magamhoz, mert azonnal ott teremsz, amikor rosszabb hangulatban vagyok, vagy akár akkor, amikor jól alakulnak a dolgok. Ott vagy, amikor picit több ital fogy el egy jónak ígérkező estén, és nem engeded, hogy csak én lehessek. Meddig tart még ez? Meddig leszel bennem, a zsigereimben? Hány dolognak kell még megtörténni, mennyi emberrel kell még találkoznom, hogy többé ne rád gondoljak?
Meddig teszed ezt még velem? Hogy szellemként szorítod a kezemet, és a gyönyörű emlékek ellenére lefelé konyuló ívet rajzolsz a szám szélére alkoholos filccel.

Mert a valóság az, hogy ténylegesen nem vagy ott velem, és már nem is leszel.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.