Dühödten vágom a poharat az asztal pereméhez. Nem sikerül minden úgy, ahogy vágyom. Most nem jó itt felejteni, ülni az asztal fölött, hallani a felesleges fecsegést, miközben szépen lassan kiürül az elmém.
Nem terveztem meg mindent mérnöki alapossággal az életemben? Nem láttam előre a buktatóimat, hogy érzelmeimnél fogva vezet mindenki és ezt óhajtod velem te is tenni?
Most nagyon nem vagyok abban a kedvemben, most nem jó egyedül. Képtelen lennék hamis ölelésbe menekülni előled, csak, hogy felfedezzem az élet többi hazugságát. Nem tudok elmenekülni az elől, ami vagyok, csak időleges megoldást kínál a pohár nekem. Hiába szeretném elfelejteni, ki vagyok, mindig meglátom szemedben hamis álarcom. De képtelen vagyok megszabadulni tőle a kedvedért. Meztelen lennék nélküle. Érzem, ahogy az ital tüzes vízként égeti végig a torkomat, miközben elködösülnek a kattogások a fejemben, és marad a jóleső tompaság. Nem kell gondolkodnom és felelősséget vállalnom magamért, érted, csupán kábán lebegek a mindenség közepén, én és a pillanatnyi szerzett boldogságom.
Ám reggel magába süllyeszt az ágy, és fejem darabkáiból szedem elő emlékeimet, és húzom le magam után a vécén. Rádöbbenek sápadt ábrázatomat szemlélve a tükörben, hogy gyűlölöm ezt, és nem a fejfájás aggaszt a legjobban. Tulajdonképpen mindig szembesülök vele, hogy akárhova menekülök, végül úgyis utolérsz, mint holmi démon, aki a szerződését kéri számon, a lelkemet akarja. Nem tudok mit kezdeni magammal, képtelennek érzem magam, hogy bármerre lépjek, mert mindenhol csapdát látok: az ölelő karokban, a simogatásban, az ölelésben, a társaságban, a barátságban, a szeretetben. Önmagamat erőszakolom meg újra meg újra, amikor azt tettetem, minden rendben van az életemmel. De nem vagy itt.
Nélküled olyan üres az egész, mintha beköltöztem volna álmaim otthonába, de nem maradt volna lehetőségem berendezni bútorokkal, mert menet közben kivágták az összes fát körülöttem. Szeretem tettetni, hogy egyben vagyok, mert akkor nem kérdezed meg, mi zavar tulajdonképpen. Egyedül képtelen vagyok magamra találni, de azt sem tudnám elviselni, ha látni kellene téged, mert akkor még a végén tudatosodna, mennyire függök tőled. Egy hajszálon himbálózom az életemmel, szövöm álmaimat újra meg újra, mégsem hallom, hogy kopogtatna valaki az ajtómon. Kiadni a szívemet, minden egyes alkalommal csúnyán megbántam. Mégis mentem előre, mint egy bedrogozott lepke a fény felé, és nem veszem észre, hogy saját csapdámba zuhanok. Nélküled minden olyan üres és fénytelen, de melletted úgy érzem, megfulladok.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez