Nem neked való az a padló, állj fel onnan!

Te is biztos voltál már rossz passzban, te is biztos érezted már magadat rosszul, és téged is biztos hagytak már el, ami a padlóra küldött. Onnan pedig, sajnos nehéz felállni, de semmi sem lehetetlen, csak akarni kell.

Hányszor hallhatod, hogy, „Ha elhagytak, ne foglalkozz vele, engedd el, jön majd másik, aki sokkal, de sokkal jobban fog szeretni téged.” „Ha ennyire arcátlan volt, hogy képes volt, se szó, se beszéd elhagyni téged, akkor nem is szeretett igazán, meg sem érdemelt téged.” Ilyenkor érezheted úgy, hogy az emberek körülötted, a családtagok, barátok, mind-mind, csak rosszat akarnak neked, csak meg akarják neked mondani, mit tegyél, mi lenne a helyes neked. Ez normális reakció tőled, hiszen össze vagy zavarodva, és azokban az emberekben is „ellenséget látsz”, akik csak vigasztalni szeretnének.

Nem neked való az a padló, állj fel onnan! - - - csalódás, érzelmek, érzelmi hullámvasút, mélypont,

Azonban később, amikor már megnyugszol egy picit, és jobban átgondolod a dolgokat, rájössz, hogy amiket a szeretteid tanácsoltak neked, lehet meg kellene fogadnod. És miért ne tehetnéd? A te életed, a te döntésed. De annál csak jobb lehet, mint, hogy egyedül ülsz a szobádban, magadba roskadva, és csak sírsz egész álló nap, egy olyan ember után, aki csak fájdalmat okozott neked.

Az elmúlt időszakban, én is rengetegszer éreztem, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha feladnám, hiszen akkor nem szenvednék tovább, hiszen Ő már úgyis boldogan éli az életét…De végiggondoltam, felemeltem a fejem, letöröltem a könnyeimet, felálltam a padlóról, és továbbléptem. Nem hazudok, fájt. Nagyon fájt. Bántott. Szenvedtem. Égetett a fájdalom, amit a millió szilánkokra összetört szívem miatt éreztem, ami csak úgy szurkálta végig az egész testemet.
Tudom, mit érzel. De, ahogy én nem engedtem meg magamnak, hogy tovább sírjak, hogy érezzem a kínt, a fájdalmat, úgy te sem engedheted meg magadnak. Hidd el, nekem is voltak álmaim, vágyaim, és tudtam, hogy amikor utána sírok, saját magam miatt sírok, az álmaim után. Mert az addigi eltervezett életemnek annyi lett, annak, hogy volt egy párom, volt egy csodálatos életem. Hirtelen, minden szétesett. Én is sajnáltam, sirattam az átélt perceket, az együtt töltött időket, az elképzelt életünket.

A szakítás senkinek sem tesz jót. Fájdalom, lemeztelenített, ordító, sajgó lélek. Ezek mind normális reakciók. Keresed a válaszokat, nyalogatod a sebeidet, bánkódsz a jövőd miatt, a valóra nem vált álmok, tudod ezek valahol még jót is tehetnek neked, mert ilyenkor végre jut idő saját magadra, hogy törődj magaddal, hogy a te életed is legyen végre ugyanolyan fontos.

Ha sírni akarsz, csak sírj, ha így megnyugszol tőle. De soha ne gondold azt, hogy neked nem lesz végre normális kapcsolatod, hogy te soha nem leszel végre boldog. Felejtsd el, és verd ki végre ezeket az ártó gondolatokat a fejedből. Megsebesültél? Megsértettek? Elhagytak? Kisírtad, sajnáltad már magad eléggé?
Rendben van, akkor most nézz a tükörbe, és gondold végig, megéri? Megéri magad még jobban tönkre tenni? Nem!
Te egy erős, határozott nő vagy. Jogod van úgy élni az életedet, ahogyan azt te szeretnéd. Boldogan, és kiegyensúlyozottan.