Azt mondja, eltűntem, és érzed a súlyát annak, ahogy rád igyekezne rakni a terhet, mert még mindig nem érti, miért is szükséges önmagunkkal szembenézni. A saját képzelt valóságát, a valódiságtól való menekülésben van még mindig ahelyett, hogy felvállalja azt is, ami róla szól és nem csak rólam, nem csak a másikról. Meg sem hallja a másikat, hiszen nem kompatibilis azzal, ami a fejében zajlik. Mennyire hajlamosak vagyunk – mindenki, kivétel nélkül – ennyire bezárni magunkat, nem igaz? Lezárni valahogy a problémának tűnő kapcsolatokat, érzéseket, a másikat tűzve olykor a nyársra, persze, amikor megengedjük magunknak a feldolgozásokat, akkor a következő szintek egyike a beismerés lesz, amikor is megvalósul az, hogy valójában pont annyira vagyunk mindketten hibásak, amennyire senki sem. Külön emberek vagyunk, külön szívvel, múlttal, belső iránytűvel: mások a normalitásunk, az elfogadásaink, a megszokásaink, a megküzdési szokásaink. De ide el kell érni: a gyógyulást el kell kezdeni. Visszatérve az első mondatokhoz: a másik önmaga védekezésében hamisnak tartja, hogy minden két emberen múlik olyan szinten, hogy egymás viselkedését reagáljuk le tudat alatt. Nemcsak verbális, hanem fizikai párbeszéd is zajlik azok emberek között, akik az adott kapcsolatban vannak. Ha konstans szorongás van bennem miattad, akár 1%-ban is, és ezért nincs meg az a teljes bizalom, akkor igenis meg kell vizsgálni a másiknak is, hogy mit tesz ő ezért? De fordítva is igaz. A kapcsolatok párbeszédek: hangosan és halkan egyaránt, s ha ez nem működik, akkor fog minden kicsúszni a lábunk alól. Egymásra reagálunk. A barátság, egy szerelmi kapcsolat is két ember folytonos kommunikációja akkor is, ha a látható térben éppen csend van és káosz.

Azt mondják, hogy ha nem kommunikálsz, ha nem mondod el a másiknak, ami benned van, amin keresztül mész, ami éppen történik veled, akkor ne csodálkozz, ha nem értenek meg, hiszen senki sem gondolatolvasó. Ebbe nem is lehet belekötni, ez így van. De mi van akkor, ha azért nyomod el saját magadban az önmagadról szóló kommunikációt, mert tudat alatt iszonyatosan nem akarsz törődni azzal a konstans szorongással, ami az adott kapcsolat miatt van benned? Vagyis abban sem vagy biztos, hogy a kapcsolat az oka, mert még ennyire sem vagy bátor szembenézni vele, és inkább beleveted magad ezerfokos tűzzel az egészbe: ha égnie kell egyszer, akkor csináljuk rendesen, azt hiszem ez a hedonistákra alapvetően ráillik. Bár már, ahogy leírtam az előző mondatot, elgondolkodtam: tényleg létezne hedonista életmód, és nem csak önmagunk határainak feszegetéséről van szó, vagy épp a nőiességünk megéléséről, amit addig a pillanatig előtte észre sem vettünk, illetve nem mertük észrevenni, hogy megvan bennünk? Amikor egy Nő tudatára kezd ébredni annak, hogy ő bizony Nő, akkor – magamból kiindulva –, minden másodpercben ki is igyekeztem használni. Van a nőknek egyfajta túlzó, megmagyarázhatatlan ősi energiája, amit biztos te is észrevettél már: megérzed, ha Nők vesznek körbe, mert nem lehet észrevenni, nem lehet nem törődni vele. 

Azt mondta, hogy legjobb barát vagy, majd a második pillanatban lekurvázz, és megjegyzi, hogy mind ezeket csak szeretetből csinálja. A szeretet nem bánt. A közhiedelemmel és a lelkiismeretfordulásunkkal ellentétben, a szeretetnek nem kell fájnia: igen, küzdésekkel jár, meg kell tenni érte mindent, hogy működni tudjon, de a harc nem egyenlő a fájdalommal, a bántással, a megfélemlítéssel. 

Azt mondják, hogy tudják, hogy szar barátok voltak – ismerős kijelentések? –, DE: de te sem nyíltál meg rendesen, te sem vagy könnyű eset, és veled sem lehet beszélgetni sőt, valójában miattad van az egész, rád sosem lehetett számítani, bezzeg ő! Viszont elfáradt már, nem bírja... Fordított pszichológiát nagyon jól tudnak játszani azok a személyek, akik önmagukkal még képtelenek szembenézni. Mi pedig bedőlünk neki, mert hát mégis csak fontos a kapcsolat, mégiscsak igaza van, mégis össze van morzsolva az énképünk, és amikor elkezdjük mondani azt, ami bennünk van – a gondolatainkat, az érzéseinket –, akkor a másik oldalról némaság vagy vállvonogatás, esetleg egy „nem tudok ezzel mit kezdeni, sajnálom, hogy így érzed magad” hangzik el, majd ezután jön egy óriási témaváltás. Mi pedig ott állunk a zebrán pár másodpercig összezavarodva, hogy most mi történik, hát az előbb mondta, hogy bármikor számíthatok rá, és ez a zavar ebben az időszakban automatikusan átvált lelkiismeretfordulássá, hogy elrontottuk, már nem szeret, már nem bízik bennünk... A konstans szorongás, ami állandóan bennünk van, és amit eddig mélyen próbáltunk kicselezni, elnyomni, nem foglalkozni vele, újrafeljön, de önhibáztatás formában. A mérgező kapcsolat nem mérgezéssel indul, mi tesszük azzá: Mi, ketten. Rengeteg szép momentumok alakulnak, de a függőségé alakult szeretet bizony nem szeretet. Amikor azt érzed, hogy a másik nélkül már elképzelni sem tudod önmagad, a jelened, a jövődet sem, s itt nem vagy észnél, akkor előbb-utóbb elveszel. Elvesztem a barátságokban, a szerelmekben, az egyéjszakás kalandokban, a haverságokban, az életben azért, mert igazából önmagamban hagytam elvesződni. A külvilág egy nyitott, pozitív, folyamatosan pörgő személyiséget látott, aki mindig ott van és csinálja, de valójában határok és erkölcsök nélkül mozogtak: másoknak, magam ellen. 

• barátságok barátságok vége gyógyulás kapcsolatok konstans szorongás küzdés önbizalomhiány önismeret szeretet

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!