Orientáció, avagy kihez csapódunk

Interkulturális környezetben az ember nehezen alkalmazkodik mindenféle új szituációhoz, napi rutinhoz. A lengyelországi ifjúsági cserém során kis híján 40 embernél érdekes volt megfigyelni, hogy az európai fiatalok hogyan osztják meg egymással idejüket, tevékenységeiket, milyen csoportokba rendeződnek. Belőlem egy közös reggeli hozta ki az indíttatást a témával való foglalkozásra.

Nem szerény számú csapatunk megoszlásánál két fő csoportot figyeltem meg a hét napos projekt alatt: a nyugodtakat és az aktívakat. Az aktívak a szokásos módokon nyilvánították ki érdeklődési körüket, gondolhatunk itt a harsány nevetésekre, a közös viccekre, az összekovácsoló alkoholra, az éjszakai dorbézolásokra. Az ellenpólus nyugodt társaságon belül is az öntudatosok körét választottam, amikor az egyik nyirkos reggelt fel akartam melegíteni egy tejeskávéval.

Nem is véletlenül kérdeztem meg, hogy szabad-e a hely az asztalnál, mert előtte éppen velük jógáztam a sportpályán, amit a Tátra csúcsain átszűrődő napfelkelte sugarai melegítettek fel. Az étkezés során is tanultam tőlük új dolgokat. Elkötelezett híveiként az egészséges életmódnak, a sportnak, a kiegyensúlyozott, méregtelen életvitelnek. Határozottan lefektették közös kis regulájukat, miszerint az okostelefon nem reggeli asztalra való. Betartottam az előírást, és jóízűen folytattuk a beszélgetést arról, hogy hogyan lehet elkerülni egy egész zacskónyi mandula elfogyasztását egyszerre. Kicsivel később, amikor már csak pár csepp lepte el a kávéspoharunk alját, átültem a magyar csapatomhoz megbeszélni az aznapi esszenciális teendőinket. Itt jött az agyamat beindító gondolat: hogyan lehetséges, hogy mindkét asztalnál jól éreztem magam?

Orientáció, avagy kihez csapódunk - - - csoportok, orientáció, pszichológia,

Az öntudatos kommunával az egészséges táplálkozásról, az edzésről, a jógáról, önmagunk megismeréséről filozofáltunk, és könnyűszerrel tettem át másik asztalra a telefonomat ez időre, holott minden reggelim szerves része ez a kis kütyü, általában olvasás gyanánt. Magyar társaimmal pedig egymás ugratásával és az éjszaka történéseit felidézve segítettük beindítani a napot. Két teljesen különböző mechanizmus és szellem működteti a két közösséget. Az ilyenek teszik lehetővé az úgynevezett klikkesedést, amely minden nagyobb számú társulásnál normális jelenség.

Mindenki kiválasztja magának a megfelelő csoportot, mert ő annak az érdeklődési körével tud leginkább azonosulni, és az ő sajátos nyelvükön kommunikálni. Ez segíti az önkifejezését… Kérdem én, akkor hogyan s miért lehetséges, hogy némelyikünk a több ilyen csoporthoz való tartozásban látja a beteljesülést? Jó nekünk, ha folyamatosan több csoporthoz csatlakozva érezzük magunkat stabilnak? Mennyire segíti vajon elő a perszonális egyensúly kialakítását az, ha ellentétes felfogású és célú közösségekkel vagyunk kapcsolatban?

Ezek fontos kérdések, és mindegyik egyénileg megválaszolandók. Nem mindegy ugyanis, hogy a másokkal való kapcsolataink hogyan hatnak a világról alkotott képünkre, az általunk képviselt rendszerekre. Nem mindegy, hogy kinek és mennyire hagyjuk befolyásolni a saját utunkat…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.