Örökké

Ritka fejezete vagy a naplómnak, de a legdíszesebb lapjain pihennek emlékeid. Még a piros hó is gyakrabban hullik erre felé, különleges ékszere vagy a szívemnek.

Átírod minden számításomat, minden feltételezésemet, kidobhatom a korábbi tapasztalataimat, mert kihívás vagy az elmémnek, rád igazán felnézek. A gyenge pontom vagy, a titkom, akiről alig beszélek. Te vagy az egyetlen, aki nem csak hallgat, hanem figyel is, aki nem elvesz belőlem egy darabot, hanem felemel, akiben a szívem, valamiért bízni mer.

Közben hallgatok az álmatlan éjszakákról, és mosolygós köntösbe öltöztetem arcom, miközben szüntelen egy gondolat foszlány rólad, ott ég a mellkasomon. Tudom, hogy érkezel, de a mikor, mindig lassan őröl fel és próbára teszi a hitemet, az egyetlen megmaradt reményemet. Végül feltartott kezekkel megadom magam, az égbe kiáltom a nevedet, megtanulom élvezni nélküled az életet, mert szabadon szeretlek, elengedem a kötelet.

Az utolsó percben megérkezel. Pont időben, könnyedén, veszélyesen és határozottan ellenállhatatlanul. Úgy fogadlak, mintha csak tegnap váltunk volna el, hiszen ennyi tapasztalatom már van rólad, de nem ment ez mindig ilyen könnyen. Volt idő, hogy az eszem féltett és kicsit elhittem neki, hogy jobb, ha távol tartom magam tőled. De a szívem ellen nem győzhetett, pótolhatatlan vagy. A számomra tökéletes szabad szív, olyan, mint az enyém, amiről eddig azt hittem árva.

Egy olyan szív, aki nem bírja a korlátokat, aki felrúgja a szabályokat. Aki máshogy látja a világot, aki csak azért is, mert a többi nem. Aki szeretetre vágyik, de fél a túl közeltől, és szenved a távolságtól. Olyan jó lenne, ha építhetnénk egy olyan hidat, ahol megérthetjük és megtapasztalhatjuk, hogy minden lehetséges egyszerre. Ahol az idő a barátunk, ahol semmiről sem kell lemondanunk és mégis gyarapodunk. Vajon létezik ilyen? Vagy végül a független, szabad szívünk száműz majd minket örök magányba?

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!