Szeretni és utálni az embereket

Ügyvéd barátnőm hatvanas éveiben jár már, és mindig örömmel mesél pályakezdő koráról, azokról a tapasztalatokról, élményekről, amelyek fiatal éveiben elgondolkodtatták.

- Kezdő ügyvéd koromban egy idős, jól menő ügyvédnél voltam gyakornok – kezdi. Fiatal voltam, tapasztalatlan, és nyitott mindenféle tudásra, amit a szakmáról, az emberekről meg lehet tudni. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy neves ügyvéd mellett tanulhattam ki a szakma rejtelmeit, aki éppúgy megosztotta velem a szakma minden trükkjét, mint az emberekkel kapcsolatos rendkívül bölcs meglátásait.

Egyszer, egy rendkívül komoly, ismert ember látogatott el az irodába, és mindenféle különleges üggyel bízta meg az akkori főnökömet. Csak ámultam és bámultam! Hát létezik ilyen nagyszerű és okos ember, mint amilyen az ő ügyfele? – tettem fel a kérdést csodálkozva. Több nyelven beszél, bejárta a világot, mindenhol vannak komoly, befolyásos barátai, a megjelenése, a stílusa pedig olyan kifinomult, hogy az ember elájul tőle. De a legjobban mégis az ejtett rabul, ahogy franciául megszólalt, olaszul, majd spanyolul, és még vagy fél tucat nyelven társalgott, szóval ahogy egy rögtönzött előadás keretében bemutatta a nyelvtudását. Az valami csoda volt! Én hosszasan méltattam a férfi érdemeit, nyelvtudását, műveltségét, mire a főnököm legyintett egyet, és érdektelenül csak ennyit mondott:

- Látja, Ágika, ilyen sok nyelven is lehet hülyeségeket beszélni!

Persze nem hagytam magam. - Hát hogy lehet ilyeneket mondani, egy ilyen nagyszerű emberre? Nem látja, micsoda kifinomultság, micsoda elegancia rejlik minden mozdulatában, minden szavában? – fordultam hozzá.

-De látom, mondta, nem is erről van szó, hanem arról, hogy ez még nem jelent semmit.

- Na de azt azért nem vitathajtuk el tőle, hogy egy pillanat alatt képes megnyerni magának az embereket? Ezzel a stílussal, ezzel a lehengerlő modorral nem lehet mást, csak kedvelni őt.

- Maga még így van vele – felelte röviden.

- És maga miért van vele másképp? – faggattam tovább.

- Én már nem tudok lelkesedni ilyesmikért – mondta röviden – sőt az emberekért úgy általában nem tudok lelkesedni.

- Hogyhogy? – fakadt ki belőlem. Hát nem szereti az embereket?

- Nem – felelte.

- De miért nem?

- Tudja Ágika, aki ötvenéves korára nem utálja meg az embereket, az sosem szerette őket…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!