Te mit mondanál legszívesebben, amikor valaki megkérdezi, hogy hogy vagy?

A mentális fájdalmak közül kevés lehet rosszabb annál, mint amikor valaki a saját elméjének rabja. Értem ezalatt akár a skizofréniát, a bipolaritást, a depressziót vagy csak szimplán a fényes tudatát annak, hogy a külvilág reggel felvértezi magát a verbális és non-verbális fegyverek tárházával, majd egy erőteljes tűzharchoz hasonlóan, egész nap üríti ránk a töltényeit.

Szinte reinkarnálódom, amikor kibújok reggel a kis csigaházamból, amikor mosolyog rám a narancssárgán virító égitest, vidáman dalolásznak a bárányfelhő barátok, és a koffeintartalmú, addiktív italom gejzírként tör át a szűrőn, miközben illatos részecskék hada terjed szét gőzölögve a konyhában.

Elképzelted, ugye? Akik “reggelhedonisták”, tudják, hogy miről beszélek. Aztán egyszer csak érzel valamit a bőrödön, hideg, nyákos, és rohamosan terjed. Érzed, hogy feláll a szőr minden porcikádon, még a fejbőröd is a szó szoros értelmében fájdalmat él át, majd amikor már eléggé átfagytál, csontig hatol, és már azt sem tudod eldönteni, hogy csak hideg van vagy késsel döfködnek.

Te mit mondanál legszívesebben, amikor valaki megkérdezi, hogy hogy vagy? - - - lélekhangok, sebezhetőség,

Ez a külvilág.

A piszkos, mocskos, hazug, szélhámos, manipuláló külvilág, ami a pokol bugyraiból feltörő szörnyetegként rombolja le mindazt a csodát, ami a felébredésedhez köthető, gyermeki könnyedséggel takarja be elmédet és testedet, hogy mindent képes legyél pusztán azáltal szivárványszínűre festeni, hogy ránézel vagy rágondolsz.

Mindig azzal tör előre, ami ellen épp nincsen védőpajzsod. Ha lepel alatt bújsz meg, ollóval vagdossa szét. Ha üveggolyóként szeretnél tündökölni, akkor kalapáccsal töri össze sebezhető burkod.

Aztán a nagyok azt mondják: légy pozitív, mosolyogj, gondolj jó dolgokra, értékeld, amid van. Próbálkozom. Igyekszem, mert sok nagyon ügyes, okos és sikeres ember mondja azt, hogy minden csak nézőpont és szemlélet kérdése. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a folyamatos hajsza és küzdelem lefáraszt. Hiába mindig az utolsó lendület, nagy csata, vagy a maradék erőtartalékok. Ez a világ kizsigerel, megesz, széttép. Arra szakosodott, hogy tönkretegyen, rontson, kárt tegyen.

Nem mondták, hogy ez ilyen ijesztő. Senki sem figyelmeztetett, senki sem mondta, hogy készüljek fel, mert egyetlen fegyver van csak, amivel ezt legyőzhetem: én vagyok az.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.