Van az úgy, hogy engednünk kell magunkat hibázni

Előfordulhat, hogy olyan kereszteződéshez érünk életutunk során, ahol pontosan látjuk, hogy mi történik, ha jobbra vagy balra haladunk tovább az úton. Néha egyszerűen hagynunk kell magunkat a rossz irányba engedni, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem az a “helyes” útvonal.

Bármennyire is az a társadalom és világműködés jelenlegi egyik legerősebb törekvése, hogy a tökéletességre való igyekezetet erőszakolja ki az emberekből, erősen megkönnyítjük ám a saját helyzetünket azzal, ha bevalljuk: nem vagyunk makulátlanok, és bizony, hibázni fogunk az életünk során.

Hiba. Ugye, milyen negatív érzés fog el, ha kimondjuk ezt a szót? Hát még akkor, ha megtoldjuk némi nyelvtani adalékanyaggal: hibázok, hibáztam.

Elérünk ahhoz a bizonyos kérdéshez, döntési helyzethez. Ahogy a barátnőm fogalmazna: jól megrágcsáljuk, megízleljük, aztán kiköpjük. Emésztgetjük, próbáljuk lenyelni, eltüntetni, de valahogy nem megy. Ez nem az a kategória, amit szépen elhelyezünk a szőnyeg alatt, és jól meglesz ott akár évekig. Tudjuk jól, hogy itt bizony döntenünk kell.

Van az úgy, hogy engednünk kell magunkat hibázni - - - életszemlélet, megbocsátás, önszeretet,

Aztán szépen előugrálnak a kérdések. Mi lesz, ha fájni fog? Mi lesz, ha nem ez a megfelelő? Mi lesz, ha NEKEM nem ez a megfelelő? Osztunk, szorzunk, hozzáadunk, kivonunk. Már gyakorlatilag matematikai egyenleteket megszégyenítő számításokat végzünk el a másodpercek töredéke alatt, mert annyira tudni akarjuk, hogy melyik verzió milyen végkifejlettel jár együtt. Aztán rengeteget napot ezzel töltve, anyukát és minden barátnőt megkérdezve rájövünk: ez lehetetlen.

Sokan még ilyenkor is a halogatás mellett tesszük le a voksunkat. Kényelmetlenül vonszoljuk magunkat a munkába, megerőszakoljuk magunkat a baráti összejövetelre, folytatjuk a napi rutint, de ott motoszkál a fejünkben az a kis kósza gondolat. Sötétben botorkálva próbáljuk kitapogatni a megoldáshoz vezető ösvényt, de csak faltól-falig huppanunk. Ezerszer is feltesszük másoknak s magunknak is a kérdést naponta, hogy mégis mit kéne tennünk?

1 / 2. oldal

Következő

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Szabó Alexandra

Felnőttként megőrizni a gyermekkorunk kíváncsiságát és merészségét egy életre szóló, kemény feladat. A világ sokszínű, és éppen emiatt küzdelmes az embernek megtalálni és megtartani saját útját. Nincsen jó vagy rossz: hiszek abban, hogy minden ember egyenlőnek és jónak születik. Hiszek a szeretet elsöprő erejében, és kötelességemnek tartom, hogy mindig hozzájáruljak az előrehaladáshoz és az értékteremtéshez. Van valami varázslatos abban, amikor az emberek a papírra vetett gondolatok, felfogások, élmények megismerésével jönnek rá, hogy mennyi közös is van bennük. Az írás egy hang nélküli kapocs, amely közelebb hoz minket egymáshoz.