Hetek óta nem láttalak. Nem a te hangod, ami köszönt, ha kapkodva veszem fel a telefont, és bár látom, hogy nem a te számod- remélem mégis, hogy az ismerős basszusod zengi majd be a teret. Hogy akkor felsóhajthatok, kissé megkönnyebbülten, de árnyalatnyi „miért?” mellékízzel a számban.

Tudod, amikor a mellkasodnak döntöm a fejem más a hangod egészen, belülről jön, mint ahogy az érzéseid is, amikor épp veled vagyok. Sajnálom, hogy engem szeretni teljes munkaidős elfoglaltság, de te csak részidőt tudsz vállalni. Sajnálom, hogy ez nekem nem elég, hogy úgy löklek el, hogy közben húzlak is rögtön vissza, így csak megállunk, egymástól örökösen fél méterre, kitárt karral, várva, hogy mikor mozdul meg a másik.

Tudod, nem tudom, mit gondoljak, egymásnak feszülnek a gondolataim, mint ahogy te feszülnél a testemnek. Görcsösen és birtoklóan, tudva, hogy ez az, amit keresel. Nem kereslek tovább. Megtaláltalak, de elmentél újra, és már nem kutatom a választ, hogy mikor jössz. Úgyis jössz majd.  Megint itt hagytál, ne hidd, hogy vádlón mondom ezt, csak tárgyilagosan. Tárgyilagosan, ahogy nem tudsz szeretni. Csak mélyeket lélegezve, kutatóan, teljes elánnal. Lehet, hogy pont ezért nem tudnánk együtt lenni. Mert sose kapnánk levegőt a másiktól.

Tudod elszúrtuk. Kegyetlenül. Hihetetlenül bénán és gyenge kommunikációval, nagy-nagy erővel szúrtuk el. De attól még ez a miénk, attól még hiányzol. 

Tudod, az is lehet, hogy elszöknék veled, kizárva a világot, csak egy egészen kicsit, csak, hogy az egész belsőmet melengethesse ez az érzés, nem csak a szívem egy bizonyos szegletét, félve és kissé bűnbánóan. Nem bántalak meg, nincs erről szó, maximum azt bánom, hogy csak akkor tudok neked hinni igazán, ha érintésed pulzál a bőrömön, ha egymásnak csapódunk és felizzunk, mint a parázs. Ha nem vagy itt, akkor a hiányod a vállamra telepszik, nem mindig fájón, pont csak annyira, hogy nehezebben tudjam kihúzni magam.

A szépen csengő szavaid is kezdik elhagyni az elmém peremét, már felmelegítették a helyet, hogy átadják a kétkedésnek. Tudod, szeretnék más lenni. Szeretném, ha nem kergetné egymást megállás nélkül több száz kimondatlan kép és gondolat a fejemben, de ez vagyok én. Próbálok változtatni, de nehezen megy, csak tyúklépésenként. Megértem, hogy nehezen igazodsz ki rajtam, hidd el, én is magamon.

Tudod, azért jó, hogy néha vagy, hogy tudom, sosem tudsz igazán elsétálni.

Hogy bármilyen nehéz is velem, még mindig nem tudod becsukni azt az ajtót, mert nem jó a zár és mindig újra kinyílik.

Tudod, én is így vagyok vele.

Csak ne nyikorogna ennyire. 

• elengedés kapcsolat lélekhangok szerelem

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!