Meddig tart az örökké?

Apukám azt mondta, a múltbeli kapcsolatainkhoz ezer szállal kötődünk. Az idő és a távolság együtt is csak nagyon lassan képes elvágni ezeket, s mégis képesek. „Ez a szerelem sosem múlik el” – szokták mondani a nosztalgiázó, összetört szívű elhagyottak, de ők még nem tudják, hogy a szerelem nem elmúlik, hanem elmulasztják, a barátságokat nem megszüntetik, hanem elhanyagolják. Ennek hátterében pedig a már jól ismert igények állhatnak, melyek akkor is változnak, ha mi nem.

Egyszer csak nem akarjuk már az önelvesztéssel járó szenvedélyeket, vagy a hajnalokba nyúló kalandkeresgélést, csak a biztonságot. Lehorgonyzunk a kanapénkon, a másik ölébe bújva, a jövőnket tervezgetve, új szokásokat kialakítva, amelyek jobban passzolnak a bőrkötéses határidőnaplónkba. Aztán valami ezeket is felülírja. Iskolákat, munkahelyeket hagyunk ott, mert legszívesebben új dolgokba fognánk.

Hogy is lehetne így bármi örök a világban? Hát úgy, ahogy a nyuszi mondta. Egy pillanatra. A másodperc törtrészéig minden az, mert mi annak éljük meg. A fájdalmakat, amikkel nap, mint nap megküzdünk és azt hisszük kiirthatatlanok belőlünk. A betegségeket, amiktől rövid idő alatt azt is el felejthetjük milyen egészségesnek lenni. A vonzalmat, ami darabjaira tépi az embert, csak hogy beteljesítse magát. A barátságokat, kötelékeket, ígéreteket és mások hűségét mind megélhetjük úgy, mintha örökre szólnának, ha az örökre az igazából maga a jelen, amikor egy pillanatra semmi sem változik.

• állandóság érzések örökké szerelem szeretet

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Csiszár Lilla