Úgy ugrottam fejest az ismeretlenbe, mint aki biztos benne, hogy nem fogja betörni az orrát. És vajon biztos voltam? Őszintén szólva egyáltalán nem, és örülök a szerencsémnek, hogy végül nem vérző végtagokkal másztam ki a partra.

Vagy úgy is mondhatom, hogy köszönöm a Jóistennek, a Sorsnak, mindenesetre hálás vagyok, hogy követtem azt az apró, de nem elhanyagolható belső utasítást, hogy menjek az vágyaim után. Hogy merjek kockáztatni, merjem megrántani a vállam és lerázni magamról a negatív gondolatok tömkelegét.

Nem lenne őszinte, ha azt mondanám, hogy nem voltak olyan napjaim, amikor enni se tudtam, olyan görcsbe volt a gyomrom, vagy ha kijelenteném, hogy egyszer se tettem fel magamnak a kérdést, hogy „mégis mit csinálsz?” A változás nem mindig megy könnyen, néha nem akarjuk beengedni az ajtón, mert félünk attól, hogy mit hozhat magával.

Utólag nyilván sok helyzetben okosabb az ember, de amikor ugrani akarsz, elszakadni azoktól a dolgoktól, amikről úgy érzed, hogy visszatartanak a fejlődéstől, amikor viszket a talpad a mehetnéktől, akkor nem éri meg hónapokig rágódnod a dolgokon, mert egyszerűen tudod, hogy úgyis követned kell a belső üzeneted.

Hogy ki kell tudnod mondani a bűvös szót, hogy „elég.” Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha megkérdőjelezed a saját józan eszed, még akkor is, ha más nem lát logikát a tetteid mögött.

Hidd el, érezni fogod, hogy mit kell tenned. Nem éri meg emészteni magad a döntéseid miatt. Nem éri meg folyton azon rágni magad, hogy úgy döntesz-e, hogy az mindenkinek megfelelő legyen, mert sosem tudsz olyan döntést hozni, amire legalább egyvalaki ne forgatná a szemét.

• döntés élet lélekhangok

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!