'A kérdés az, hogy egymásnak tökéletesek vagytok-e. Erről szól az egész...' - Gus Van Sant filmje: Good Will Hunting

Abban az időben, mikor ezt a filmet először volt szerencsém látni, a hátteréül szolgáló pszichés- és érzelmi zavarok hátterének ismerete még olyan távol volt tőlem, mint a rothasztásos eljárással készülő, dögszagú, svéd Surströmming halkonzerv a Chanel parfümtől. Ezért inkább csak az elsődleges reakcióim voltak rendkívül erősek. Fájdalmas és felemelő volt. Ez az egyik olyan film a néhány közül, amit annyiszor láttam, hogy kis túlzással hangról hangra, képkockáról képkockára képes lennék felidézni.

Gus Van Sant nagyon különleges hangulatú mozit készített a két, akkor még szemtelenül fiatal kölyök, a később ezért a scriptért Oscarral jutalmazott Matt Damon és Ben Affleck írásából. Egyszerre baromi laza és megrendítően mély utazás egy kiemelkedő matematikai- és egyéb szellemi képességekkel rendelkező dél-bostoni srác, Will Hunting (Matt Damon) egyáltalán nem hétköznapi hétköznapjain keresztül.

A háttérről: Bostonnak nagyon sajátos az önmagával való kapcsolata. Rendkívül erőteljes karaktere alakult ki. A film pedig szinte tökéletesen adja ezt vissza. Ott van a világ talán legfontosabb egyeteme, a Harvard. De másik végletként, mondhatni ellenpólusként szóba kell hozzuk Dél-Bostont, ami mai napig az ír munkásosztály lakhelye. Nagyon hosszú ideig lenézett rétege volt az amerikai társadalomnak, amely tűzön-vízen át igyekezett megőrizni sajátos, minden mástól különböző karakterisztikáját. Ez az “írség” sokszor szóba kerül Will társaságában, és a társadalom peremén élő emberek minden nehézsége szinte egyszerre telepszik meg a főszereplő vállán: árvaság, családon belüli erőszak, az elszenvedett bántalmazás mindenféle formája. Aki így, hiába “kapott” óriási csomagot képességek tekintetében, képtelennek érzi magát arra, hogy másképp éljen, kikászálódjon a determináltnak tűnő életéből. És ebben a barátság jelentőségének, illetve a hűségnek bizonyos szintű félreértelmezése is szerepet kap. Természetesen Chuckie (Ben Affleck) és két másik srác alkotta szűk baráti köre hathatós segítségével, akikkel “a kocsmák és a baseballpályák között forgácsolja szét magát”.

'A kérdés az, hogy egymásnak tökéletesek vagytok-e. Erről szól az egész...' - Gus Van Sant filmje: Good Will Hunting - STYLENEWS - Kultúra - filmajánló, good will hunting,

Miközben “a világ egyik legmenőbb intézményében” takarítva csípőből megold egy matematikai pályadíjasok számára is problémákat okozó feladványt, felhívja magára a matek prof, Lambeau (Stellan Skarsgård) figyelmét. Aki aztán a törvénnyel összeütközésbe keveredő Will és a tudomány érdekében minden követ megmozgat régi barátja, a szintén az egyetemen tanító pszichológus, Sean Maguire (Robin Williams) segítségét kérve, hogy a defenzív srác közelébe férkőzzön.

Nem kecsegtet túl nagy sikerrel a mutatvány. És miközben Will professzorokat és nagyságokat kényszerít térdre a matematika katedrálisában, egyre kuszábbá válnak a szálak, mikor érzelmi szinten és az őszinteséget illetően kellene megmérettetnie Skylarrel (Minnie Driver) szemben, aki végre kihívást jelenthetne számára. Mindez a nyomás aztán nagyon emberi reakciókat és igen erőteljes drámát hoz felszínre. Ebben pedig a színészek rendkívül erős partnerei a rendezőnek. A sajnos azóta elhunyt Robin Williams számomra egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja ebben a filmben, noha gyakorlatilag nem lehet olyat mondani, amiben szürke lett volna.

Mindenképp ajánlom azoknak, akik szerető családban nőttek fel, és azoknak is, akik számára ez - a főszereplőhöz hasonlóan - nem adatott meg.

További írásaimat a Facebook oldalamon olvashatod.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Kántor István

Nem vagyok Krúdy. És Bukowski sem. Habár mindketten szerették a hagyományos és kissé avítt vendéglátóhelyek szolgáltatásait más és más korokban és földrajzi egységben, egy dolog mégis összeköti őket. Na jó, kettő. Az egyik, hogy mindkettejüket szeretem. A másik, hogy vákuumszerűen magába rántó egyszerűséggel és mélységgel élték meg a zsigerien emberit, és ugyanígy adták is vissza. Ilyen vagyok én is. Néha karcos, olykor kicsit gyermeki, máskor talán keményebb. Ez mind igaz rám. És hogy mit fogok közölni, majd adja a stílust. De egy bizonyos: a véleményemet, gondolataimat nem szándékozom megfeleltetni valami előre gyártott elvárás-halmaznak. Írok filmajánlót, gyerekkori sztorikat, vagy csak reakciókat a körülöttem veszett zajjal dübörgő világ hangjaira. Férfi vagyok. Közelebb a negyvenhez, mint a harminchoz. És közelebb az éghez, mint a földhöz. És amíg vannak szárnyaim, egy-két lehulló tollamat a tintába mártom...