Amikor a lelki békéd fontosabb lesz az igazságod bizonygatásánál

Volt, hogy azt hittem, a lelki békém abban rejlik, ha hagyom magam elnyomni, és bólogatok olyan dolgokra is, amikről legbelül pontosan tudtam, hogy ütköznek az elveimmel, hisz akkor nem kell harcolnom azokkal, akik nem képesek tiszteletben tartani az ellentmondásom. Egyszerűen nem találtam azt az egészséges középutat, amiben jól érzem magam, ezt pedig hagytam egészen odáig elfajulni, hogy a pánikbetegség legborzasztóbb tüneteivel kellett megküzdenem, éveken keresztül, nap mint nap, pusztán azért, mert én tiszteltem a másik véleményét akkor is, ha ő a tisztelet legapróbb jelét sem tanúsította felém.

Mára viszont már tudom, hogy a legmélyebb perceiben tanul az ember a legtöbbet. Már ha akar tanulni!

Ma már tudom, hogy az, aki határozottan kijelenti, hogy neki nincs szüksége terápiára az pont az a személy, aki miatt mások terapeutához járnak.

Megtanultam, hogy ne mások hangsúlyától vagy kimondott szavaitól tegyem függővé a saját lelki békémet. Ellenben igenis tartsam meg az empátiám afelé, aki a saját harcait vívja, és fejlődni szeretne. Megtanultam, hogy igenis a véleménykülönbség nem egyenlő a veszekedéssel, a veszekedés az a szegények eszköze.

Mára már tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki érdemes a véleményemre, csakis az, aki képes tisztelni a különbözőség ellenére is a gondolataimat. Ma már nem harcolok senkivel az igazamért, mert pontosan tudom, hogy akivel harcolni kell, az nem engem, hanem a felsőbbrendűség érzését szereti.

És igen, mostanra pontosan tudom, hogy nagymamám mondatában mennyi igazság rejlett. De a termédek könnycsepp, amelyet azok miatt az emberek miatt ejtettem, akik nem tisztelték a határaimat, tanítottak meg arra, hogy az igazán fontos személyek sosem fognak megalázni azért, mert kiállok az igazamért.

Még mindig van mit tanulnom, de mára már tisztelem magam, annyira, hogy:

Megígérem magamnak : olyan erős leszek, hogy senki nem tudja megzavarni a belső lelki békémet.

Azt hiszem, ez az a mantra, ami majd átsegít az előttem álló nehéz napokon..

Előző

2 / 2. oldal

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Dibáczi Dóra

Az életemben mindigis központi szerepet töltött be az írás. Gyerekkoromtól kezdve amolyan gyógyírként használtam. Egy menedéknek. Ami mögé elbújhatok, közben pedig mégis ki adhatom magamból ami a lelkemet nyomja. Egy idő után aztán a környezetem hívta fel rá a figyelmem, hogy ez az érzék több annál, minthogy magamnak írjak egy füzetbe, ès talán segíthetnék a történeteimmel, gondolataimmal másoknak is. Mivel az írás mellett az empátia és a segítőkészség az, ami számomra mèg rendkívül fontos, így már csak egy nagy adag bàtorság kellett, hogy ràlépjek egy olyan útra, amire mindig is vágytam.. Írjak. Ne csak magamnak, Nektek is. Van mèg mit tanulnom, ès nèha mèg meztelennek érzem magam egy - egy mélyebb gondolat megfogalmazása után, de ha a soraim már csak egy embernek is segítenek, jókor - jó időben, akkor elmondhatom: cèlba értem!