Hibáktól mentesen, szeplőtelenül tekintünk a világba. Meggyőződéssel élünk abban a hitben, hogy nem ártunk senkinek és jóságunk felkent tudatosságával tekintünk másokra. Azokra is, akik lecsúsztak, függőségbe ereszkedtek, a fekete bárányokra, azokra, akik mellett elmegyünk minden pillantás nélkül az utcán. Legyen szó az idős emberről, vagy egy hajléktalanról, egyszerűen tőlünk idegen, jelentéktelenné szürkült elemek a mi pörgős, 21. századi „csak élj a mának” attitűdnek.
A minap megállt a villamoson mellettem egy úr, és frissen fénymásolt makulátlan tiszta lapokat lengetett előttem, és elkezdte mesélni, hogy mit, miért és mennyit szeretne tőlem kérni. Én ösztönösen felvettem a belém nevelt, és oly megszokott forgatókönyvet, hol a telefonomra néztem, hol mereven magam elé. A fülhallgatómat már le sem vettem, és végig sem hallgattam a mormolást.
Fáradt voltam, 12 órás munka után, a pénztárcámat nem veszem elő villamoson, mert már kelt lába pénzemnek, nem akartam okot szolgáltatni. Ezért egyszer csak félbeszakítottam és gépiesen közöltem: „nincs nálam pénz”. Majd felpillantottam, és megláttam a legemberibb pillantást a barázdált arcban. Nem dühös volt, ahogy szoktak lenni hasonló esetben, nem kezdett el szitkokat szórni rám, nem nevezte meg a felmenőimet, csak egy pillanat jelenlétéig rám nézett, hatalmas világos szemeiben megláttam egy olyan szintű parttalan szomorúságot és világfájdalmat, ami a gyomromat kezdte rágni. A mellettem átellenben ülő hölgy már a zsebében kotorászott egy kis aprót szórt a kezébe, de mindenki más csak az általam követett viselkedésmintát alkalmazta. Mire leszálltam a villamosról, olyan rosszul éreztem magam, hogy majdnem utána szaladtam a téren, de már gyáva lettem volna belenézni ismét azokba a szemekbe. Sosem láttam még ilyen fájdalmat, tiszta volt és őszinte. A lelkemig hatolt.
Van egy sokat beszélő bácsi a házban, hetven körüli lehet, mindig kifogástalanul fehér öltönyben öltözködve sétál a gangon és mindig kedvesen, udvariasan elbeszélget az emberrel, ha győzzük kivárni ugyanazokat a témákat, először mosolyogva, aztán másnap egyre feszültebb ábrázattal. Egyik este beszélgettünk egy ismerősömmel a gangon, aki egyszer csak jelezte felém a tekintetével, hogy jön a beszédes bácsi. Ő ráköszönt mosolyogva, én feszült voltam. Féloldalasan odafordultam, és odavetettem egy „Jó estét”-et elhadarva, gyenge mosollyal prezentálva, majd visszanéztem a beszédpartneremre. A bácsi állt még egy picit, szeretett volna megszólítani minket, „kedves kisasszonyokat”, de mi határozottan elfordultunk. Még visszanéztem, hogy ott áll-e még, és még láttam a derűs mosolyt szomorúsággá válni az arcán, mikor kis tagjait behúzva, mint a megszégyenült kutya, akit leszidtak, és továbbment.
Mindannyian indultak valahonnan. Mindenkinek voltak szülei, családja, fiatalkora és élete. Nem tudhatjuk, hogy azok az emberek, akiken átnézünk, mert tartunk tőlük, vagy öregségük miatt nem értjük meg őket, milyen emberek tulajdonképpen. Mit tettek, milyen vágyaik voltak, mielőtt az idő vagy a válság beteggé vagy elveszetté tette őket. Nem ismerjük azt az embert, aki a lépcső tövében egy gyűrött kartonlapot szorongat a kezében, és feltételezzük, hogy mindent italra költ, közben fogalmunk sincs, hogy mi hasonló esetben hogyan tudnánk magunkat fenntartani, egyáltalán életben maradni, ha velünk történne meg ugyanez. Sokan pszichológushoz járnak, meg tanfolyamokra, hogy legyőzzék a belső feszültséget, dohányoznak, isznak és így kapcsolnak ki. De akinek nem maradt más otthona, mint az utca, gyökértelenné és magányossá válva a világban, lehet, hogy nem marad más választás, mint elinni a feledés szeszes ízével mindazt, amit maga mögött hagyott. Nem vagyunk ugyanolyanok, így nem ismerhetjük, és nem ítélhetjük meg az útját. Nem segítünk nekik, mert arra neveltek minket, hogy úgyis rosszra költi, felesleges az általam megdolgozott pénzt másba invesztálni, mert úgysem érdemli meg. Joga sincs az élethez, mert biztos megdolgozott azért, hogy odakerült.
Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!
Szólj hozzá a cikkhez