Az interjú második része, amiben a Lefkovicsék gyászolnak rendezője többek között a szeretetnyelvek fontosságáról, és a férfiak szerepéről beszél a feminizmusban. De azt is megtudhatjuk, hogy vajon mit akarhatott maga a költő, mikor létrehozta ezt az alkotást. Március 12-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban lesz lehetőséged, hogy a vetítés után egy különleges beszélgetésben vehetsz majd részt: Breier Ádám filmrendező, Várhegyi Rudolf hangmester, Márkos Albert zeneszerző, valamint Jávorka Ádám és Móser Ádám között.

[Az interjú első része]

Mi a legtúlértékeltebb érzelem Ön szerint? 

Ez egy nehéz kérdés, hiszen milyen szempontból, viszont elsőre a siker ugrott be… ami éppenséggel meg nem is érzelem, de közben ha egy érzelemre fordítom le, akkor a hasznosság sem egy érzelem, viszont az emberek a sikerben a hasznosságot szeretik a legjobban érezni. Ez pedig valójában a legemberibb, hiszen ez teszi valahogy emberré az embert, mert különben beleőrül, ha nem érzi magát fontosnak. Én is eléggé egy hiperaktív személyiség vagyok, aki szintén gyűjti ezt a hasznossági érzetet, de valószínűleg ennek az ellentéte a legtúlértékeltebb: az, ahol azt érzi az ember, hogy nem elég, amibe nem kell túl nagy energiát fektetni, mert vagy van, vagy nincs. Ha igaz, akkor azért nincs rá szükség, ha meg nem igaz, akkor meg azért felesleges. Ez pedig a féltékenység.

Amerikában vagy Magyarországon jobb mai tekintetben filmesnek lenni? 

Attól is függ, hogy az ember éppen mit akar csinálni. Minden helynek megvan az előnye és a hátránya is: Magyarország hátránya például az, hogy a kultúrpolitikában nem árt, ha az ember legalább egy tűrt kategóriába belefér. Amerikában meg minden a profikról és az eladhatóságról szól, tehát valójában ugyanaz a probléma mindkét helyen. Csak amíg itt a politikai közeg a kérdés, addig ott nem állami szinten, hanem magába az üzletbe kell beilleszkedni. Szerintem alapvetően filmesnek lenni nem egyszerű: míg mindenhol az a cél, hogy minél jobban kitűnj, hogy valami olyat hozzál létre, amire azt mondják, hogy ezt senki más nem tudná így megcsinálni, addig ezzel párhuzamosan napról napra újabb és újabb filmek és más művészeti alkotások jelennek meg a piacon. Az pedig rengeteg idő, hogy az ember saját magát olyan szinten megismerje, hogy tisztában legyen azzal, hogy mi az, ami jól megy és mi az, ami nem megy jól: ne abba próbáljak a legjobb lenni, ami nem én vagyok, mert az sosem fog sikerülni. Arra is rá kell ébredni, hogy attól, mert az ember készít egy jó filmet, az még nem azt jelenti, hogy bármilyen másik filmet meg tudna csinálni – persze, tisztelet a kivételnek –.

(photo credit: Mozinet) 

Ezeket elhallgatva, csak megkérdezem: elégedett a Lefkovicsék gyászolnak című filmmel? 

Alapvetően igen, de voltak olyan kompromisszumok, amiket azért meg kellett kötnöm. Ha mindent lehetett volna, ha bármennyi pénz és idő állt volna rendelkezésre, akkor más lenne a film is, de olyan viszont kevés van, amit máshogy akartunk, de elrontottuk. Olyanok vannak benne, amiről tudtuk, hogy azt nem tudjuk és akkor kerestünk helyette egy egyszerűbbet. Itt nincs olyan, ami például a korábbi filmjeimnél, hogy maga a vágy sem sikerült, amit éppen elképzeltünk és rossz visszanézni is, így inkább behunyom a szemem, ami mondjuk a kubai diplomafilmemnél van. Ott voltak olyanok, amik nem lehettek, mert semmi pénz nem volt rá. Nem lehetett rendőrt állítani egy film mellé, így ott is válságstáb működött. Például ki lett minden találva egy helyszínre, aztán két nappal a forgatás előtt kiderült, hogy még sincs az a helyszín, és akkor mindent át kellett adaptálni és ez alapból elrontja az egészet, mert ami egy bizonyos helyre van kitalálva, az máshol nem fog működni. Ennek a rövid fikciónak az egyik jelenete egy baleset, aminek az eredeti helyszíne egy sziklástengerpart, az új helyszín meg egy városi, rendezett környezet lett, amitől – legalábbis számomra – a baleset is egy teljesen nagy hülyeséggé változott. Az a kompromisszum, amit nem kimondottan a rendező köt meg, hanem rá van kényszerítve, az mindig óriási fájdalom.

Lefkovicsékban kimaxoltuk azt, amire vállalkoztunk.

Nők kontra férfiak. Ilyen szempontból megjelent-e kompromisszum az alkotásaiban? 

Ugyanaz a problematika szerintem: az, hogy az egész modern feminista világban hogyan is kéne ezt a macsó-kultúrát megközelíteni, átalakítani, kitalálni. Ráadásul a kubai diplomafilmem meg a Cathrine magánéletében kicsit az is volt, hogy amikor női filmeket készítettem, akkor mindenkitől megkaptam, hogy neked ebbe az univerzumba nincs helyed, te mit tudsz erről mondani, te nem vagy női filmes. Ezzel már általánosan sem értettem soha egyet, s mindig úgy gondoltam, hogyha már van ez az egész feminista-ügy, akkor miért is nem lehet használni ebben a férfiakat is? Hogyha a palik hozzá szeretnének tenni, ha részt szeretnének venni abban, hogy ez a dolog lebontódjon és átalakuljon, akkor miért nem hagyjuk őket ahelyett, hogy felmutatjuk a kezünket és azt mondjuk, női történeteket nem nagyon fogadunk el férfi rendezőktől?

Ezt próbáltuk most megnézni férfioldalról: a macsóságot, azt, hogy hova tesszük a saját érzelmeinket, hogyan rejtjük el a teknősbéka páncéljaink alá. Férfiszemmel megmutatni, hogy hogyan lehet a pasikat érzékenyíteni a saját férfi univerzumukon belül.

Melyik film volt az, ahol a legkényelmesebben érezte magad? 

A „Havanna, csak oda” volt talán a legkönnyebb szülés. Igazság szerint, amikor kint laktam, akkor egyszer a követségen mondták, hogy van 500 magyar – legalábbis én így értettem, de valójában azt mondták, hogy valaha volt 500 magyar. Azonban én már azzal jöttem haza haknizni, hogy mekkora történet, hisz van még ötszáz magyar Kubában, egy egész kolónia! Majd kiderült, hogy tizenketten vannak és az is elképzelhető, hogy csak nyolcan vagy hatan, de lehet, hogy csak négyen. Végülis az Irén volt az, akivel a követség által a legegyszerűbb volt felvenni a kapcsolatot: éppen Sevillában volt a lányánál, meglátogattuk és megkedveltük egymást.

Volt még egy-két karakter, akit megtaláltunk és forgattunk is, de nem tettük be a dokumentumfilmbe. Volt olyan is, aki teljesen elzárkózott az egésztől. Összeségében azonban nem sok olyan dolog van, ami nem került volna bele, de ebben az is közrejátszik, hogy a megérkezéstől, a nulladik naptól kezdve forgattunk: nulla szünnap nélkül. Valahogy tényleg ez volt eddig az egyetlen filmem, ahol minden egyből megtalálta a helyét. A kedvenc snittem például itt az, amikor egy vágóképen két lány rohan a sarokról, viszont ők nem látják egymást egészen addig, amíg szembe nem találkoznak egymással. Ez egy olyan snitt volt, amit Edit vett fel, és csak a vágószobában jött velem szembe. Azóta is ahányszor csak meglátom, ennek a snittnek mindig megörülök: nekem ehhez semmi közöm, hanem egyszerűen csak egy isteni ajándék.

Lefkovicsékban is vannak ilyen pillanatok. Imádom azt, amikor Bezerédi Zoli építi a nagyszobában a bútort, miközben arról beszél, hogy ez egy svédszertartás és szekrény lesz belőle, ha el nem baszom. Ez az utóbbi nem volt a forgatókönyvben eredetileg, ő maga tette hozzá.

Melyik karakter lenne, ha a Lefkovicsékban szerepet kapna? 

Szerintem mind a hármójukban benne vagyok, illetve pont egy olyan periódusban készült az egész, ami számomra is terápiajellegű volt… Személy szerint arról szól a Lefkovicsék, hogy legtöbbször a legfőbb problémát az adja, hogy az ember nem tudja elfogadni a különböző szeretetnyelveken kommunikálást. Valaki materialistán fejezi ki, valaki több minőségi időre vágyik, valaki meg arra vágyik, hogy rúgjanak bele kettőt és motiválják.

Az egyik legfontosabb feladat megtanulni, hogy azért, mert valaki teljesen másképp fejezi a szeretetét, mint én, attól még kifejezi és látni kell, elfogadni és értékelni, hogy ő így mutatja ki az érzéseit. S nem arról van szó, hogy akkor hagyjál a fűnyíróddal, nem kell, hanem hogy köszönöm szépen. Köszönöm, hogy te kifejezted a szereteted, köszönöm, hogy ezt észre tudjuk venni,

el tudjuk fogadni, és annak ellenére, hogy ebben különbözünk, még működni tud köztünk ez a fajta beszélgetés, és nem az van, hogy minden egyes alkalommal megtörik a kommunikáció, mert nem azt adtad, amire én vágytam. Nyitottnak állni ahhoz, amit épp kapsz. Ez a film is szükség volt ahhoz, hogy nálam is ez a folyamat az elmúlt években sokat javulhasson, és már egészen jó legyek benne. El tudjam fogadni azt, ami jön.

Lesz következő nagyfilm, rövidfilm, dokumentumfilm, vagy? 

Van egy terv, amin már egy kicsit dolgozgattam az év elején, de még nem vagyok benne teljesen biztos. Azonban azt érzem, hogy fontos lenne valamit elkezdeni, hogy ebből a teljes őrületből –ami a Lefkovicsék gyászolnak készítése után maradt – kicsit ki tudjak jönni. Már túl vagyunk a forgatásokon, magán az elkészítésénél, és mint amikor megszületik egy gyerek, az aggódó szülő kísérgetés helyett el kezd rákoncentrálni arra, hogy de hát volt élete a gyerek előtt is. Még azért érzem, hogy a következő hetek az aggódással fognak intenzíven telni, de lassan el kell engedni. Ehhez van egy vicces pillanat is: az első premier előtti vetítésre apám is eljött, és azzal fordult felém, hogy láttam, hogy azt nyilatkoztad, hogy ez a gyereked, viszont akkor nekem meg az unokám.

Szóval így vagyunk most: kimondottan nagy tervek nélkül, de optimistán.

Hogy mikor és hol tudjátok megnézni a filmet, azt  megnézhetitek itt

• bezerédi zoltán breier ádám lefkovicsék gyászolnak mozinet szabó kimmel tamás

---

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!