Bajtársiasság – egy ritka kincs, ami kiveszőben van

Bizony az embernek hosszú idő elteltével is rá kell jönnie újra, meg újra: Sosem szabad túl sokat várni a másiktól igazán. Gyakran akkor esünk pofára, amikor a legkevésbé gondolnánk. Olyan emberekben bíztunk, akik tényleg méltó társaknak tűntek a nehezebb időszakokban is. Aztán valahogy mindig itt mutatják meg az előbb említett „barátok” a foguk fehérjét. Utólag sokat gondolkodtam azon, vajon ostoroznom kellene saját magamat, amiért ennyire félreismertem a másikat? Vagy fogadjam el, hogy egyszerűen így alakult?

olvass tovább

Ősz, avagy újra itt van a menekülés, az elmúlás, és a fájdalmas dolgokkal való szembenézés időszaka – De tényleg így lenne?

Itt az ősz, itt van újra. És amilyen sokan ujjongunk érte, a kötött pulcsis, teázós, színkavalkádokban pompázó gyönyörűségeivel együtt, éppolyan sokan ódzkodnak is tőle. Elvégre az idő hidegebb, olykor szelesebb is, és a borús kilátások a lélekben is hasonló dolgokat idézhetnek elő.

olvass tovább

Amikor végre felismered a toxikus, ismétlődő sémákat az életedben

Az ember élete végéig tapasztal, és ez valóban egy örök igazság. Szerencsére a rossz, vagy legalábbis kevésbé jó élmények is a mi érdekünket szolgálják, még, ha ez valami furcsa, bizarr paradoxonnak is tűnik. Bármilyen nehéz szívvel is tekintünk vissza a múlt bizonyos aspektusaira, ma már összeszedetten és nyugodt lelkiismerettel állunk elébe az új fejezetnek. Tartogasson bármit is ez az út.

olvass tovább

Felszínes beszélgetéseink – ennyi maradt már csak

A buszra várok éppen. Én már távolról látlak téged, a jól bevált perifériás szögből. Még csak biccentenem sem kell a fejemet, pontosan tudom, ki, milyen sebességgel halad el előttem, vagy mögöttem. Halvány sminket viselsz, és most barna a hajad színe. Jól áll – mondanám -, de nem mondom, mert már így is olyan elcsépelt az egész helyzet.

olvass tovább

Ha most túl nehéz lenne velem

Én is látom, hogy a kelleténél talán többször csap össze a fejem felett a káosz-hullám. Sorozatban tör rám, aztán csak nézek, hogy ez a sok minden mégis, hogy jött össze? Szinte már kínosan nevetgélve huppanok le az ágy szélére. Miért az én csomagom mindez?

olvass tovább

Kérlek, ne mássz a privát szférámba

Az utóbbi időben kezdtem el úgy érezni, hogy oké, ez most nagyon sok. Úgy az emberek összességében. Nem azért, mert egy takarító néni mindenáron meg akart győzni, hogy a Jehova Istenben higgyek, és nem is azért, mert van egy olyan ember, aki minden alkalommal, ha teheti, leül mellém a vonaton és megállás nélkül nyomja a dumát a saját életéről, holott meg sem kérdezte velem mi a helyzet, holott egyértelmű, hogy én inkább egyedül lennék.

olvass tovább